Baruch Performing Arts Center, New York City
2011. augusztus
Írta: Laura Di Orio
Negyedik éve nyilvánvalóan fejlődik a Latin Koreográfusok Fesztiválja. Az alapító és rendező, Ursula Verduzco (aki koreográfiát, táncot és jelmezeket is készített a darab darabjaihoz a programban) által kurált idei program tág műfajában, zenei választásaiban és hangulatában kiterjedt volt. Megerősítette, hogy minden művésznek van hangja, van mondanivalója, és lehetőséget kell adni erre.
12 latin származású koreográfus és egy Aszure Barton, az idei évben választott nem latin koreográfus művei mutatkoztak be a fesztivál új otthonának számító New York-i Baruch Performing Arts Centerben. E nevek egy része számomra új volt, míg másokat ismertem, de mindentől nagyon rettegtem a koreográfusok munkájuk iránti elkötelezettségétől és a táncosok iránti elkötelezettségétől is.
Steven Gray és Jennifer imádkoznak Eloy Barragan „Some Day” című filmjében. Fotó: Rachel Neville
Egy kedvenc, a Some Day, amelyet Eloy Barragan koreografált, Steven Gray és Jennifer Pray gyönyörűen táncolt, elrobbant. A „Some Day” lágysága és szenvedélye közötti húzás éreztette magával a párt, a semleges, elnémított tónusokban öltözve, a magány és a harmónia idején.
A ’Maria’, Antonia Urzua műve szenvedélyes partneri viszonyt mutatott be a táncosok és a zene között is (Tracy Chapman és Arvo Part összeolvadása váratlanul jól sikerült). Egy ponton az egyik táncos felemelte és megfordította a másikat egy fogantyúval ellátott hátsó merevítőn keresztül. A szereplők több szempontból kevésbé kötődtek, és reakcióval teli volt a kapcsolat.
A másik kiemelés David Fernandez „La Danza del Fernando” című tánca volt, amely a narratív történet erős alááramlásával, időnként humoros elemeivel, intrikáival és meglepetésével szolgált. Roberto Lara lenyűgöző hőssé vált, és jó volt látni Fernandezt is a színpadon.
Verduzco és Fredrick Davis technikailag erős és vicces volt a gesztuspárbeszédben Benjamin Briones ’Lights On’ című művében. És Alejandro Chavez „Triangulo”, megjelenésében és táncstílusában három majdnem azonos férfival, egy intenzív szerelmi háromszög történetét mesélte el. Fazil Say zenéje jól kísérte, a mozdulat mellett mesélte el a történetet, és a mozdulatlanság pillanatai ugyanolyan hatalmasak voltak, mint a legenergikusabbak.
A programot Barton „Kék leves” zárta, a The Steps Repertory Ensemble táncosainak sokféle termésével, mind üzleti öltönyökbe öltözve. A darab okos volt, vicces és bizonyosan csiszolt.
Néhány kínos megvilágítási átmenet (pár darab sajnos túl gyengén meg volt világítva) és egy kissé hosszadalmas program (bár biztos vagyok benne, hogy nehéz volt leszűkíteni), a Verduzco egy sor éleslátó művészet mutatott be. Izgatottan látom, mi vár a jövő évi fesztiválra.
Felső fotó: Ursula Verduzco és Fredrick Davis Benjamin Briones ’Lights On’ című filmjében. Fotó: Rachel Neville
