A Fox Színház,Atlanta, Georgia.
2018. december 9.
győzelmi bachlet
A története A Diótörő egy régi mese, amelyet évente sok táncegyesület mesél el a világ minden tájáról. Azonban a világpremier az Atlanta Balettből friss, új, kortárs és valami egészen más.
Tehetséges művészek és tervezők csapata gyűlt össze az elmúlt két évben, hogy hihetetlenül varázslatos színházi élményt teremtsen. A világpremier iránti kemény munka, kreativitás és elkötelezettség nyilvánvaló volt a tervezés minden aspektusának léptékében és a műsor egészében látható apró részletekben.
Vizuálisan és koreográfiailag A Diótörő lélegzetelállító volt. Engem leginkább az lenyűgözött, hogy a legénység, a stáb és a tervezők együttese milyen jól együttműködött a közönség új birodalomba terelésében.
Jurij Possokhov koreográfus, David Finn fénytervező, Sandra Woodall vásárló, Tom Pye díszlettervező, Finn Ross videodizájner, a Georgia Ifjúsági Kórus, a karmester Garrett Keast és az atlantai balett művészeti igazgatója, Gennadi Nedvigin, az összes táncossal együtt, ragyogást és kompromisszumokat hoztak. odaadás ennek a produkciónak.
A technológia és a koreográfia integrálásának mércéje a műsor egészében rendkívül magasra van állítva a függöny kinyílásának első pillanatától kezdve, hogy felfedje a tervezett hullámvasút útját a német kisvárosban, amelyben a történet játszódik. Hirtelen megjelenik a vetületen Drosselmeier fő története, amely látszólag repül a tájon és mozgatja az útjában álló tárgyakat. A fiatal társulat tagja, Nikolas Gaifullin nagyszerű munkát végez, jellemezve szerepét a rejtély, a varázslat és az izgalmasan végrehajtott mozdulatok segítségével.
A bulizók és a tehetséges kisgyermekes táncosok szellemes jelenete után a történet áttér az éjszakára. De ahelyett, hogy a Marie körüli álomvilág „normális” módon életre kelne a háttér és a zene változásával, az összes bútor aránya és nagysága nő. A vörös szék és a lámpatest hirtelen óriási díszdarabokká alakul, félelmet keltve a közönség tagjaiban.
Egy különbség az Atlanta Balettéval Diótörő összehasonlítva azzal, ahogy tipikusan táncolják, Marie és A diótörő herceg szerepe sokkal jobban érintett. Ahelyett, hogy minden egyes nagy pas de deux-hoz különféle férfiakat és nőket használtak volna, Airi Igarashi és Sergio Masero-Olarte táncosok a szakmai erőnlétet és az eleganciát mutatták a show mozgatórugójaként. Igarashi kecses port de bras és Masero-Olarte partneri ereje miatt a kettő könnyen és izgalmasan nézhető. Kémikájukkal és képességükkel szinte teljes hibátlan technikával előadják Possohov igényes koreográfiáját.
A második felvonás újabb mozgás és témák hullámát hozta, köztük egy eget magába foglaló mesekönyvet, amely önmagában kinyílt és bezárult, miközben a történetet a könyv oldalainak tematikus vetületein keresztül folytatta.
A különböző országváltozatok közül kiemelkedik a Kínai tánc, amelyet Fuki Takahashi gyorsan és tömören táncolt, valamint az Arab táncot, amelyet Monika Haczkiewicz, Keaton Leier, Moises Martin és Jonathan Philbert táncoltak. Bár az Arab Dance a leghosszabb volt, kígyószerű mozgásával és a táncosok közötti nyilvánvaló kapcsolattal a legérdekesebb is.
Két corps de ballet kiemelés: a hópelyhek keringője és a virágkering. Míg a fő táncosok zseniálisak és technikailag biztosak, az egyes szakaszok testületi táncosai valóban ragyognak. Possokhov átmeneteit és kortárs padlómozgását zökkenőmentesen hajtották végre, és a táncosok egyszerűen úgy tűnik, élvezik a színpadon töltött idejüket.
Világpremierje A Diótörő a klasszikus és a kortárs eszmék metszéspontja. A koreográfia és a videóvetítés integrációjától kezdve a légyrendszerig, az élő gyermekkórusig, az igazi jégkorcsolyázókig, a lenyűgöző jelmezválasztásig, az egyszerű történetmesélésig, valamint a mechanikával és az ipari gőz punk esztétikájával átölelve, az Atlanta Ballet új Diótörő kiszámíthatatlan és újkori tapasztalat, amely minden bizonnyal örömet okoz a közönségnek az elkövetkező években.
Írta: Allison Gupton Tánc tájékoztat.